A Margitszigeten délelőtt tízkor locsolják a füvet.
Ezt korábban nem tudtam, talán még sosem volt lehetőségem egy munkanapon, délelőtt arra járni. Múlt héten azonban mégis ott tudtam biciklizni, wellness napot tartottunk a barátnőmmel. A nap már melegített, az aszfaltból áradt a nyári hő, és az egyik locsoló pont abban a pillanatban lőtt ki, ahogy elhaladtam mellette. Hideg vízcseppek az arcomon, a karomon, a lábamon. Vigyorogva bicikliztem át rajta, mint egy tízéves, gondtalan gyerek, aki a végtelennek tűnő nyárban él.
Aztán bevillant valami. Tavaly ilyenkor egy hangosan zúgó irodai mobilklíma mellett ültem, fülhallgatóval, mert máshogy nem lehetett bent megmaradni a zajtól. Pénzügyi terveket állítottam össze, jelentéseket, anyagokat írtam. A látásom romlott, az idegrendszerem napi szinten csúcson pörgött, alig aludtam, havonta beteg voltam. Fejben pedig az iroda helyett folyton máshol jártam – vízparton, hűvös erdőben, otthon vagy gyakorlatilag bárhol, csak nem ott, ahol épp ültem.
Napi harminc perc séta sem fért bele az életembe. Vagy ha mégis, akkor bűntudatom volt miatta. Reggel siettem, napközben a gép előtt ültem, este alig vártam, hogy beessek az ágyba. Főzés helyett rendeltem az ételt, a gyomrom állandóan puffadt volt és elégedetlen.
Valami kettészakadt bennem akkoriban. Az egyik részem tizenhárom éven át azt mondta, hogy ez az élet, más nincs, és különben is vannak szerethető részei. A másik egyre hangosabban azt kiabálta, hogy el innen.
Az észrevétlen önszabotázs — amikor nem egy feladat, hanem te magad csúszol hátrébb
A halogatásról általában feladatok kapcsán beszélünk. Az adóbevallás, az orvosi vizsgálat, az a bizonyos nehéz beszélgetés, amit hetek óta tologatunk magunk előtt. Van viszont egy csendesebb, kevésbé látványos fajtája is, amiről ritkán esik szó: amikor saját magunkat toljuk egyre hátrébb és hátrébb a listán.
Ez ritkán egyetlen nagy döntés eredménye. Inkább száz apró pillanaté, amikor valami sürgősebbnek tűnik, mint leülni öt percre, és megérezni, mi zajlik bennünk épp. A munka, a határidő, a család, a teendők – mind előrébb valónak tűnnek, mint mi magunk. És mivel sosincs kimondva, hogy
most tudatosan úgy döntök, hogy nem foglalkozom magammal…
így ez a fajta önszabotázs szinte észrevétlen marad. Araszolunk kifelé a saját középpontunkból, amíg egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, hol is vagyunk valójában. Ahogy egy kliensem fogalmazta meg nem rég:
Fogalmam sincs hogy lett ilyen az életem.
Mit csinált velem a „majd, ha lesz időm”
Tíz hónapja elmentem a falig.
Igazából többször elmentem az évek alatt, de tíz hónapja azt vettem észre, hogy bizony nincs visszaút, a falnál rostokolok hónapok óta.
A testem, az idegrendszerem egyszerűen nem bírta tovább azt a tempót, amit az elmém még mindig fenntarthatónak gondolt. Változtattam, ami nehéz volt előtte-közben-és jóval utána is. De ezen végig kellett mennem, megengedéssel, türelemmel, öngondoskodással, minden nehézségével együtt, hogy eljuthassak oda, hogy egy hétköznap reggel a Margitszigeten biciklizhetek, nevetve a vízsugarak alatt.
Tökéletes lett az életem? Dehogyis. Nem is hiszek az oly áhított tökéletességben, mint ahogy a kedvencekben sem. Kedvenc étel? Mikor mi. Kedvenc évszak? Épp az, amelyikben benne vagyok. Kedvenc ember? Na mondjuk az pont van egy 🙂
A „majd, ha lesz időm” mondat ártalmatlannak hangzik. Valójában azonban egy életveszélyes halogatás, amit napról napra ismétlünk. Addig viszont, amíg a teendők mennyisége végtelennek tűnik, ez a „majd” sosem érkezik el.
A halogatásnak ennél a formájánál ritkán tűnik fel, hogy ez választás kérdése. Inkább olyan érzés, mintha a teendők egyszerűen sorban állnának előttünk, mi pedig csak követnénk a sort, anélkül hogy bármikor is megkérdeznénk magunktól, muszáj-e ezt így.
Miért nem old meg semmit a nyár
Most pedig itt a nyár, és sokan abban reménykednek, hogy végre lesz idő. Vár a szabadság, a strand, a lassabb hetek – és közben a test ugyanazokat a jelzéseket küldi, amiket egész évben el akartunk hallgattatni.
Mennyi szabadságra tudsz elmenni egy huzamban: Egy hét? Két hét? Három hónap?
Mindegy is. Egy szabadság nem oldja fel azt a mintázatot, hogy folyamatosan „a tányér szélére tolod” saját magad. Ha az év ötven hetén át megszoktad, hogy a saját szükségleteid a lista alján kucorognak, két hét tengerparti levegő ezen alapvetően nem változtat. Legfeljebb egy rövid szünetet ad, mielőtt visszaállsz ugyanabba a ritmusba.
A feszült vállak, az alvászavar, a szorongás és az érzés, hogy valaki más viszi előre a napjaidat a testedben, miközben te fejben egészen máshol jársz – ezek nem fognak pár hét pihenőtől megszűnni.
Egy gyakorlat, ami most segíthet
Most állj meg és tedd fel magadnak lassan ezt a három kérdést:
- Mit érzek most a testemben? Hol van bennem feszültség, és hol van könnyedség? Adj a válasznak 5 perc csendes figyelmet, időt.
- Milyen belső jelzésemet hagytam ma figyelmen kívül?
- Ha most adnék magamnak még öt percet, mire lenne szükségem?
Most elég, ha felteszed a kérdéseket, és hagyod, hogy a válaszok a maguk idejében megérkezzenek. Ez a fajta figyelem az, amit a mindfulness tanít: észrevenni, mi zajlik most benned, és ez alapján hozni egy döntést.
Egy döntést, végre magad mellett ahelyett, hogy ismét kitolnád magad a tányér szélére.
Ha pedig érdekel a mindfulness önismereti ereje, a nehézségeidre gyakorolt hatása, életed könnyebbé tétele, akkor szeretettel várlak a programjaimon.
És pár példa, hogy mi történt a testemmel a döntésem hatására az elmúlt 10 hónapban:
- elmúlt a csípőfájdalmam
- javult a látásom
- nem rohangálok éjszaka mosdóba
- jobban alszom
- elkezdett “visszamászni” az arcom bal oldala
- nem voltam beteg fél éve
- újra felfelé ível a kardiofitnesz (maxvo2) szintem
- elmúltak foltok a bőrömről
Na és te készen állsz változtatni vagy mész tovább a falig?
U.i.: lehet tele vagy kérdésekkel, gondolatokkal a mindfulnessel kapcsolatban. Itt találsz 5 tévhitet, amit én is elhittem anno.
